A magyar-orosz "humán" kapcsolatokról

Szvák Gyula professzor előadása a budapesti Orosz Kulturális Központban 

Tisztelt Kollégák!

Mai előadásom címe szerint nem szakmainak tűnik. És kétségtelen, aktuális kérdéseket feszeget a magyar-orosz „humán” kapcsolatok terén, egy olyan területen azonban, amelyen valamennyien mozgunk, akik e szakmát képviseljük. Így hát nem érzem a témát szakmaiatlannak, végtére is számunkra egyáltalán nem közömbös az a tágabb társadalmi-külpolitikai kontextus, amely a mi ún. „népi” vagy „civil” diplomáciánk mozgásterét is sok tekintetben meghatározza.

Ugyanakkor mondandómat alapvetően néhány módszertani jellegű megjegyzés köré csoportosítom, amelyeket a szakmai tapasztalatok diktálnak, és amelyek hitem szerint a szakmánkban is hasznosíthatóak.

Nemrég fejeztem be egy kis könyvet, amelyet főként hallgatóimnak írtam, egyfajta bevezető stúdiumként a ruszisztikába. Ezt a kis könyvet „Drága Emmának és édes Böbének” ajánlottam, Szabó István fájdalmasan szép filmje két egykorvolt orosztanárának, akiket megtépett és megtiport az éppen hogy nem „humán” értékekre koncentráló és éppen hogy nem „humanista” eszközrendszerrel operáló rendszerváltás. Ebben a közegben nem kell részletesen felvázolnom az előtörténetet: mindannyian érintettek vagyunk, mindannyian megharcoltunk a magunk, szakmánk tisztességéért – néha cudar viszonyok közepette.

Az utolsó néhány év azonban a javulás ígéretét hozta. A két ország közötti diplomáciai kapcsolatok kifejezetten „barátiakká” váltak, nőtt a két ország közötti kereskedelmi forgalom, s mindez jótékonyan hatott a „humán” szférára is. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy – bár sok erőfeszítést és munkát igényelt sokak részéről – új korosztályok jelentek meg, akik érdeklődnek az orosz nyelv, az orosz kultúra iránt, és ennek megteremtődött intézményes kerete is, hiszen a térségünkben először éppen Budapesten, az ELTE-n nyílt meg – a Russzkij Mir alapítvány jóvoltából, de magyar állami szerepvállalással is – a Ruszisztikai Módszertani Központ és Kabinet, amely okkal örvend oly nagy népszerűségnek a hallgatók körében. A tudományos-kulturális, oktatási téren elért eredményekhez nagy szükség volt arra, hogy a népi, a civil diplomácia eszközeivel hidaljuk át azokat az éveket, amikor – a politikai változások velejárójaként – az országok közötti kapcsolatok időlegesen szerényebbek lettek. Az elmúlt év decemberében az a megtiszteltetés ért, hogy a Rosszotrudnyicsesztvo – mint a külföldi „humán” együttműködés orosz csúcsszerve – az ezen a területen végzett munkámért 85. évfordulós ünnepségén kitüntetett. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az elismerés nem egyszerűen személyemnek, hanem az egész magyar oroszszakma eredményeinek szólt.

De tágabb értelemben beszélhetek az egész magyar populációról is, hiszen – ezt tavalyi előadásomban volt alkalmam részletesen elemezni – a magyar lakosság döntő többsége támogatja a magyar-orosz kapcsolatok fejlesztését és azon belül az orosz nyelv oktatását is. Ez nekünk különösen erős tartást ad, hiszen egyértelmű társadalmi legitimációt és – ha úgy tetszik – felhatalmazást biztosít.

Megelégedettséggel nyugtázhattuk ugyanakkor, hogy mindez nem maradt szakmánk belügye, hogy a magyar-orosz kapcsolatok harmonikus fejlődése nem kormányzati ciklusokhoz kötött, hanem azokon átívelő nemzeti érdek. Erre nemegyszer egyértelmű utalást tett az új magyar miniszterelnök és külügyminiszter is. A szavakat tettek is követték: annyi hányattatás után ennek a pozitív viszonyulásnak is köszönhetően állami segítséggel megalakult a társadalmi párbeszéd legfelsőbb civil fóruma, a Magyar-Orosz Fórum is.

Ez azért különösen fontos, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy kézzelfogható a civil diplomácia szerepének és súlyának erősödése mindazokban az időszakokban, helyzetekben, amikor nagy szükség van a személyes kapcsolatokra, a politikán kívüli és mögötti (de semmiképpen nem alatti) együttműködésre a kapcsolatok fejlesztésében. Azt hihetnénk, ez a szerep az elmúlt években feleslegessé vált vagy jelentősen meggyengült, hiszen az államközi kapcsolatok új alapokra helyezésével, az együttműködés rendkívül sokrétűvé és sikeressé válásával minden feltétel adott a gyümölcsöző magyar-orosz kooperációra. Mégis, úgy tűnik, mit sem csökkent a „népi” diplomácia szerepe és az általa elérhető eredmények iránti igény.

Úgy vélem, hogy az elmúlt húsz év történései és eredményei bizonyítják, hogy a személyközi kapcsolatokra, a tudásra, megértésre és elfogadásra építő civil diplomácia – amely persze nem szervezett és hierarchikusan irányított konstrukció – a 21. században nem pusztán „válságkezelő” szerepet játszik és „válsághelyzetekben” alkalmazható, hanem önmagában valódi értékteremtő – a magyar-orosz viszonyban is. Önök jól tudják, miről beszélek, hiszen Önök is diplomatái a „népi” diplomácia széles szereplői körének, amelyben mindenkinek ott a helye, aki kész a saját területén tenni a magyar-orosz kapcsolatok gazdagabbá tételéért. Ez a szerep nem kiváltság, de nem is valakitől kapott kegy, hanem önként vállalt munka és elkötelezettség. A kapcsolatok plurális jellegének biztosításán való fáradozásért még akár dicséret is járhat. Március 15-dike alkalmából pl. egy kollégánk a szakmánk történetében először Széchenyi-díjat kapott, ami egyrészt demonstrálja kormányunk oroszdolgok iránti figyelmét, másrészt a folytonosság elismerését is, hiszen a szóban forgó kremlinológus – igaz, akkor még ruszistaként – jóval a rendszerváltás előtt kezdte pályáját.

Az állampolgári párbeszédre – az utóbbi néhány hét, hónap tapasztalatai ezt bizonyítják – ma is égető szükség van. Különösen felértékelődik ebben a tevékenységben a ruszisták szerepe, akik a szakmailag a leghitelesebbek a bizalomépítés és –megtartás munkájában. A tisztelt kollégák napi szinten tudják, én magam is számos szemináriumot tartottam e kérdésről, hogy mennyi téves sztereotípia, olykor előítélet él nálunk az oroszokról, amelyeket a leggyakrabban - a nyugati médiából átvéve – a nyomtatott és elektronikus sajtó közvetít. És bár a magyar lakosságra nem jellemző a ruszofóbia, a tanárnak diákjai körében, a tollforgató értelmiséginek pedig a médiában fontos küldetése e téveszmék szertefoszlatása.

Ennek kapcsán azonban szeretném felhívni a figyelmet egy alapvető módszertani kérdésre. Arra, amire a létező szocializmus kontraproduktív gyakorlata tanított meg bennünket, keserű leckét adva mindenkinek, aki ennek részese volt. Orosz barátainknak, az orosz népnek, de magának Oroszországnak is akkor tesszük a legnagyobb gesztust, ha nem agyonhallgatunk tényeket, ha nem megszépítjük a valóságot, hanem ha valósághűen interpretáljuk az eseményeket, ha az értékekre koncentrálva keltjük az orosz kultúra jó hírét. Ennek során azonban az ő értékeik tiszteletben tartása mellett a mi értékeinknek is meg kell jelenniük – bízván abban, hogy azok jórészt egybeesnek. Időnként azonban nem, vagy nem teljesen, és ilyenkor mondják azt orosz barátaink, hogy mi magyar „akcentussal” beszélünk Oroszországról. Ezt el kell vállalnunk – erről a módszertani kérdésről is rendezett már a Ruszisztikai Központ nemzetközi konferenciát -, hiszen az történelmi realitás, hogy Európán belül a történelmünk jelentős részében Magyarország és Oroszország két különböző alrégióban – Közép-Kelet-Európában, illetve a tulajdonképpeni Kelet-Európában – foglalt helyet.

Egy másik alapvető szakmai-módszertani probléma a szakmai hitelesség kérdése. A „népi” diplomácia, a valóságos társadalmi párbeszéd szép példái napjainkban a szovjet katonasírok, hősi emlékművek helyre állítása. Legutóbb, pár hete például Tabajdon. Ezt a folyamatot a rusziszták is tiszta szívvel támogatják. A tudósember, természetesen, megfogalmazza a maga tudományos elvárásait is. Mi, történészek, mindig arra törekszünk hogy  a múlt emlékeit – legyenek azok pergamenre írott vagy kőbe vésett források – eredeti formájukban és eredeti helyükön hagyva rekonstruáljuk. Ha nem így tennénk, vétenénk szakmánk alapszabálya ellen, meghamisítanánk a történelmi múltat azzal, hogy ráerőltetnénk saját értékrendünket.

Kedves kollégák! A valóságos értékek sohasem csupán nemzeti, hanem egyetemes értékek. A krédónk ezért nem lehet más, mint Pjotr Csaadajevé, aki pedig I. Pétertől kölcsönözte hazaszeretetét. Ők – idézem – „nem behunyt szemmel, lehajtott fővel és befogott szájjal”, szerették Oroszországot, mert „a vak szeretet ideje lejárt, és mindenfajta elvakultság időszerűtlen már”. A legnagyobb szolgálatot tehát akkor tesszük az orosz népnek, ha mi ugyanígy járunk el. Az orosz és szovjet birodalmi tudat olykor ma is felbukkanó képviselői ugyan ilyenkor gyorsan ránk ragasztják a ruszofób bélyeget, de hitem szerint egy igazi ruszofílnak nincs más választási lehetősége.

A ruszista a civil, a népi diplomáciában egyúttal egyfajta szellemi híd szerepét tölti be, akinek kétirányú kötelezettségei vannak. Nemcsak az orosz kultúra követe nálunk, de a saját hazája jó hírét is viszi Oroszországba. Ilyen minőségemben szomorúan konstatáltam például, hogy az utóbbi néhány hónapban Magyarországról nagyon kedvezőtlen képet festett főleg egy hírportál és ebből kínos vita bontakozott ki. Aminek, természetesen, hiba lenne a jelentőségét túldimenzionálni, mindazonáltal ismételten a „humán” együttműködés, a valóságos társadalmi párbeszéd segítő szerepét és potenciálját húzza alá. Meggyőződésem, hogy ha már nemcsak papíron, hanem a valóságban is működne a Magyar-Orosz és Orosz-Magyar Fórum, akkor egy ilyen rosszízű médiakampányra nem került volna sor. De sokat segíthetett volna – mintegy jószolgálati szerepkörben – a hírek szerint újra – bár kissé más néven – megalakult Orosz-Magyar Baráti Társaság is. Önmagában, persze, már a megalakulást is jelentős előrelépésnek tekintjük, mert amíg Magyarországon jogfolytonosan működik a rendszerváltás után is a Magyar-Orosz Baráti Társaság, addig Oroszországban erre két évtizedet várni kellett. Természetesen, itt is kezdeményeztük a párbeszédet és várjuk orosz barátaink reagálását.

Persze, ha a szűkebb szakmánkat nézzük, nekünk ruszistáknak, nagyon végesek a lehetőségeink: annyit tehetünk, hogy a magunk teljes szakmai támogatásáról biztosítjuk a két ország közötti társadalmi dialógus ezen új fórumait és sürgetjük a valóságos munka megkezdését, amelyben – ha ezt igénylik -, tevékenyen részt veszünk. Támogatunk ugyanakkor minden olyan kezdeményezést is, amely az orosz nyelv, kultúra, történelem magyarországi oktatása, művelése fejlesztésére irányul. Február eleji moszkvai látogatása során Martonyi János külügyminiszter tett hitet emellett – és szívünkből szólt. Én – mint az ELTE Ruszisztika Központ képviselője, egy olyan intézményé, amely ezen a területen az utóbbi években országos feladatokat is magára vállalt – kiváltképp támogatom szakmánk infrastrukturális fejlesztését, regionális szinten, Budapesten kívüli helyszíneken is. Kívánatos lenne ugyanakkor, ha a bővítési tervek a forráshiányos gazdasági realitások közepette nem elvonások útján valósulnának meg. A tudományban a felhalmozott tudásnak, szellemi infrastruktúrának, a tradícióknak különösen nagy a szerepe. Sok évtizedes – olykor évszázados – fáradságos szellemi felhalmozási folyamat van egy-egy nemzetközileg is számon tartott műhely létrejötte mögött, amelyet viszonylag könnyű ellehetetleníteni, de újat építeni megint évtizedekig tart.

Kedves Kollégák! Ha végül meg kellene vonnom a magyar-orosz „humán” kapcsolatok mai állásának mérlegét, akkor én optimista lennék, ugyanis engem a bíztató kormányzati deklarációk mellett alapvetően saját központunk teljesítménye determinál, és meg kell mondjam, nagyon büszke vagyok arra, hogy beindítottuk a mesterszakos Oroszország-szakértő-képzést és nagyon jól haladunk az oroszokkal közös, „kettős” diplomát biztosító képzés létesítése felé is. Érzékelem ugyanakkor a sajtóhírek ellentmondásosságát is a kétoldalú kapcsolatok interpretációjában. Hiszek abban, hogy az egyértelmű beszéd legfontosabb biztosítéka az egyértelmű cselekedet. Mivel a magyar-orosz „humán” kapcsolatok „népi” diplomatáira sosem a „kettős” beszéd volt jellemző, biztos vagyok benne, hogy mi, ruszisták szakmai hitelességünkkel és elkötelezettségünkkel hathatósan hozzá tudunk járulni a kétoldalú kapcsolatok alapját képező bizalom erősítéséhez.

Az előadás 2011. március 25-én hangzott el a budapesti Orosz Kulturális Központban, a „Mai orosz nyelv használata és oktatási problémái” című, tudományos-módszertani nemzetközi konferencián.