A Társaság Elnökségének állásfoglalása

a Győzelem Napjának történelmi jelentőségéről

A Magyar-Orosz Művelődési és Baráti Társaság Elnökségének állásfoglalása

a Győzelem Napjának történelmi jelentőségéről

A nácizmus felett aratott győzelem 70. évfordulójára ugyan még egy évet várnia kell a világnak, ám az idei ünnep is nemes alkalmat jelent arra, hogy a magyar-orosz kapcsolatok alakításában érintett társadalmi és tudományos szereplők ismételten leszögezzék azokat a határpontokat, amelyek a Nagy Honvédő Háború megítélésében minden humanista elkötelezettségű ember számára egyfajta mércéül, „civilizációs minimumként” szolgálnak – még akkor is, ha ez az álláspont csupán az egyik a ma ismertek közül.

Ezeknek a sarokpontoknak a meghatározása során figyelemmel kell lennünk arra a folyamatra, amelyet a szélsőséges nacionalista politikai szervezetek megerősödése jelent nem csupán térségünkben, de Európa egészében. A gazdasági válságjelenségeket kísérő, a nemzeti kizárólagosságot mint megoldást hirdető programok reneszánszának lehetünk tanúi akkor, amikor a történelmi tapasztalatok éppen az ilyen megoldások embertelenségére és értelmetlenségére emlékeztetik mindazokat, akik nem félnek szembenézni a 70 évvel ezelőtti múlttal. A nácizmus pusztítása kell, hogy tanúság legyen arra, milyen óriási a felelőssége mindazoknak, akik az emberek elkeseredettségét, kilátástalanságát, a jövő iránti aggodalmát használják fel hatalmi céljaik eléréséhez. Nem kevésbé felelősek azok, akik a nemzeti önérzetet, a jogos büszkeséget kirekesztéssé formálják, és a felkorbácsolt gyűlöletet állítják céljaik szolgálatába.

Bárhogyan ítéljük meg a győzelem jelentőségét és következményeit térségünkben és a világban, vitathatatlan tény, hogy a náci Németország feletti győzelem a Szovjetunió és Kelet-Európa felszabadítása mellett döntően járult hozzá a nyugat-európai polgári civilizáció fennmaradásához. Ehhez a győzelemhez a Szovjetuniónak – amely 27 milliós emberveszteségével és nemzeti vagyonának 40 %-os elvesztésével óriási áldozatot hozott – az antifasiszta koalíció tagjai igen jelentős katonai-anyagi segítséget nyújtottak. A Szovjetunió népeinek áldozatvállalása és a szövetség az Egyesült Államokkal a nácizmus legyőzésében akkor is történelmi tény, ha ma oly sokan aggodalommal szemlélik az Ukrajnában zajló eseményeket, az ott teret nyert szélsőséges nacionalista erőszakot, és értékelik különbözőképpen mindezek fényében Oroszország, valamint az Egyesült Államok és az Európai Unió szerepét és érdekütközését.

Az antifasiszta koalíció nem egyszerűen háborús győzelmet aratott, de megteremtette azt a világrendet, amely a demokráciát és az emberek egyenjogúságát a politikai berendezkedések elengedhetetlen alapelemének tekinti. A győzelem nemcsak Kelet-Európában adott lökést az ósdi és korhadt, fasizmussal, nácizmussal, holokauszttal, feudális vonásokkal terhes konzervatív tekintélyuralmi rendszerek kisöpréséhez, hanem az antikolonialista erők világméretű megerősödéséhez is vezetett. Éppen ezért nem lehet olyan szempont, amely igazolná a náci eszméket felvállaló, azokat nyíltan vagy burkoltan követő mai politikai erők elfogadását. Hasonlóképpen az antifasiszta hagyomány, a milliónyi áldozat emlékének meggyalázása az is, ha napi érdekekből átértékelik a nácizmus és a második világháborús győzelem történetét és relativizálják annak történelmi jelentőségét.

A hitlerizmus, a nácizmus fő ellensége a Szovjetunió volt. Nem véletlen, hogy a nácik egészen másfajta háborút folytattak Nyugaton és Keleten. A szovjet területeken kendőzetlenül nyilvánult meg a fajelmélettel igazolt korlátlan rablás és területszerzés, a „totális háború”. Ennek eszköze volt az az általános népirtás, amelynek mintegy 19 millió polgári áldozata volt a szovjet területeken.

E genocídium részeként leplezetlenül folyt a holokauszt, a zsidó nép kiirtása, amely közel hárommillió zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár halálához is vezetett. A népirtás áldozatainak példája emlékeztessen bennünket arra, hogy az abban közvetlenül és aktívan is részt vevő Wehrmacht és csatlósai – köztük a magyar megszálló hadsereg – és a náciellenes fő erő, a Vörös Hadsereg között nem létezett semmilyen történelmi strukturális azonosság vagy rokonság. Az előbbiek mentegetésében – netán felmentésében –, valamint utóbbi gyalázásában tetten érhető történelemhamisításnak is az a célja, hogy diszkreditálják a náciellenes háborús erőfeszítéseket és antifasiszta hagyományt. Ezzel egy olyan szellemi atmoszférát teremtenek a 21. században, amely táptalaja napjaink neonáci, radikális jobboldali, etnonacionalista politikai törekvéseinek. Néhányan még itt vannak közöttünk Auschwitz és Kamenyec-Podolszkij, a leningrádi blokád és a Don-kanyar túlélői. Az Odesszában elevenen elégett emberek látványa vajon milyen emlékeket idéz fel bennük?!           

A Magyar-Orosz Művelődési és Baráti Társaság a Győzelem Napjának 69. évfordulóján is szilárdan hisz abban, hogy az elesett hősök áldozata mégsem volt hiábavaló.

Budapest, 2014. május 9.